Tegnap délben a pesti Károly körútra színházi dolgozók vonultak. Egy olajoshordóban tüzet gyújtottak, teát kínáltak, és szólt a gitár. Egy színész, félrebillent koronával a fején a téli körúton nézőket gyűjtött, kóborolt.
A Kossuth-díjas humoralista, Sándor György meg egy Burda magazinnal a kezében, mintha a szabásminta térkép lenne, a szembejövőktől azt kérdezte, hol található ma a Budapesti Kamaraszínház. A Budapesti Kamaraszínház Károly körúti jegyirodája előtt ekkor már volt egy kis tömeg: nézők álltak sorba csökkentett áru színházjegyekért. A színészek eredetileg éhségtüntetést szerveztek volna, mivelhogy fizetést két és fél hónapja nem kapnak; van olyan színházi dolgozó, akit már kiraktak az albérletéből. Ez egy ilyen világ.
A Budapesti Kamaraszínház jelenleg 100 százalékban állami, magyar, a direktor mégis az utcán van, és nekikeseredve olyanokat mond, hogy az ő színészei s színházi dolgozói nem krumplis zsákok, hanem emberek, és amit a minisztérium csinál, az embertelen.
A Nemzeti Erőforrás Minisztérium a színház vezetését december közepén értesítette, hogy január elsejétől a működést tovább nem finanszírozza.
"Itt egy erős társulat, magyarázza a téli körúton Szűcs Miklós direktor, évadonként hatszáznál is több előadást csináltunk, a fizető nézők száma 98 százalékos, munkánkat az állam az elmúlt három évben úgy ismerte el, hogy négy művészünknek Kossuth-díjat adományozott... és akkor egy ember az íróasztala mellett egyszerűen lehúzza a támogatást, a szerződéseinket szakszerűtlenül-jogszerűtlenül fölmondják...
Aztán visszakoznak, s három héttel ezelőtt a miniszter azt mondja, az évad befejezésére mégis adnak pénzt. 147 milliót, ami azóta sem érkezett meg. Mert állítólag előbb oda kell, hogy adják a vagyonkezelőnek, aztán..." A színházi dolgozók éhséglázadását maga a direktor hűtötte, s ekkor találták ki, adjanak el előre minél több jegyet, mert azok árából gyorssegélyben részesíthetik a leginkább rászorulókat. Ez a történet Pesten íródott, 2012-ben.